Írnikék. Lenne miről. Fulladozom a történésekben, de csak nem folynak ki a tollam hegyéből.

Elkezdtem szipogni a Tiszaparton! Szörnyű egy ribanc vagyok. Tartottam a telefont a fülemhez, aztán meg a combomhoz lefelé fordítva, mert nem tudtam abbahagyni. Ez a szipogás kicsinál, már egész kiskorom óta. Nem tudom abbahagyni. Persze nem véletlenül kezdtem el. Egy elég felemás sms hatására, amit az én érzékeny lelkem nem tudott mire vélni.

Persze benne volt a híres „ne kombinálj", de vannak mondatok, amikre az atyaúristen is mondhatná ezt, akkor is kombinálnék. Ha valakivel olyan nélkülözhetetlennek és jónak érzem a viszonyom, amilyennek most ezt éreztem, akkor egy ilyen sms ebben elbizonytalanít. Nem benne, hanem magamban. Ilyenkor azt gondolom, hogy én talán többet láttam benne mint Ő.

Furcsa dilemma. Ismerem őt, azt hiszem. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem vagyok benne biztos hogy kibírja ezt a két évet így. Magamban hiszek, mert tudom hogyha választok valamit, akkor azon dolgozom és csiszolgatom.

A férfiak többsége nem teheti meg, hogy a barátnője elé álljon, és azt mondja neki, hogy most nincs a lányhoz kedve és egyedül szeretne lenni, mert cserébe dührohamot és vádaskodást kapna.  Ő viszont megteheti, mert én el is várom, kár hogy ezt ő nem veszi észre, és nem mer a szemembe nézve őszinte lenni. Azt is sejtem, hogy a hiszti-mancikhoz szokott, ezért is szakít úgy a lányokkal ahogy. De én nem vagyok hiszti-manci.  Bár érzékeny tudok lenni, de elég erős vagyok és önálló. Élhetne a lehetőséggel, hogy én szabadságot hagyok neki, úgy hogy meg is becsüli ezt. A szabadság mindenkinek jár, tőle is ezt kapom, és én cserébe nyílt lapokkal játszom és őszinte vagyok.

Miért Róla szól a blogom? Miért nem magamról, meg arról ami engem érdekel? Néhanapján száműznöm kéne blogországból valahova a sarokba, és nárcisztikusan magamról írni. Mert az jó. J

Egyszer azt mondta a magyartanárom, hogy írjak a semmiről, mert azt mindig el lehet adni. De én azt válaszoltam, hogy igen el lehet, de a semmiről még soha nem írtak jót.

Nem hiszem el, hogy jelen voltam egy olyan rendezvényen, ahol a macska a buli fénye. Ez azért szegénységi bizonyítvány. De vannak emberek akikből egyszerűen nem lesz partyarc. Ilyenek az én rokonaim.

Lány a sarokban. Rövid, tüsis, szőke haj. Szemüvegén csillog a fakó és zsíros bőre. Terebélyes combok, nadrá alá rejtve. Ahogy görnyed a háta mint valami púpos birkának, a husiredők fodrozódnak a hasán. Hmm! Kezében egy 2 literes popcorn, és csak tömi és tömi. Le sem teszi. Látszik hogy nem is próbálja meg. És ő is a rokonom? Ejj...nem én választottam.

Kényszerszereplés egy elcseszett tragikomédiában. Én mint díva köteles voltam fényemmel emelni a darab minőségét. Mamám a másik díva, aki az én szememben mindig tündököl. Papa a Don Juan, aki mama derekát fogja miközben fényképezkednek, és a lábuk alatt elsuhan a lakás legszebb lénye. A macska pici pamacsaival és káprázatos zöld szemeivel.

A szőke „hölgy" gúnyosan méregeti 61 cm-es átmérőjű derekam, miközben egy szelet tiramisu-s tortát nyújt át. Remélve hogy hirtelen 70 centire nő.

Apa szájából kényszeresen minden 30. másodpercben elhangzik az hogy „Kicsim". No nem felém. Edit felé. Aki persze már rég nem kicsi, hiszen nagylány, de főleg nem az ő kicsije. Felszínes és unalmasan átlátszó minden mozdulata amit a nő felé tesz. E társaságban minden azt sugallja, kit érdekel mi zajlik valójában?!...tégy úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Az egykor életvidám és cserfes Edit, csak ül egyhelyben, mint egy láncravert kutya, és néz maga elé. És még azt hiszik én vagyok elveszve?

Ki akarok törni. Ordítok belül, hogy ők nem lehetnek a családom, de senki nem hallja.

Elegem lesz, tanulásra hivatkozva eljövök. Itthon méregtelenítős tea a tortára.

Nemsoká indulás. Szükségem van levezetőre Ő utána. Megveszem az Elle Men-t.

Benézek pár mütyűrösboltba és boldogítom magam. Ez kevésbé szánalmas mint a rokonságom? Néha azt gondolom pont ugyanolyan gáz.

Azt hittem, a blogszünet majd megoldás lesz a kételyeimre. De nem, mégsem.

Furcsa mód ezek a kételyek nem pasihoz fűződnek. Pusztán önmagamhoz.

 A teljesítőképességemhez. Az emberi mivoltomhoz, jellememhez. Ilyen dolgokban kérdőjelezem meg magam mostanság. Suli után nincs kedvem hazajönni, inkább kisétálok a tiszapartra és leülök a stégre. Nézem a vizet és járnak a kerekek. Szinte kattognak kívülről.

Olyanokon kattogok, hogy hogyan is tudnám 17 évesen eldönteni hogy mit akarok csinálni a következő 50 évemben ami még van. Mi van akkor, ha rosszul döntök? Ha miután megkapom a diplomát, rájövök hogy nem tesz boldoggá amit csinálok. És nem vagyok naív, de ebből nem engedek hogy boldoggá tegyen. A megkeseredett emberek többsége azért olyan amilyen, mert utálja a munkáját. Ezzel szemben akik kiélhetik benne magukat, legtöbbször sikeresek és boldogabbak is, a szabadidőmmel pedig úgyis azt kezdek amit akarok. De megvan hozzá a kitartásom? És ha nem vesznek fel?

Miért nem nyerek a lottón? Annyi ember van aki nem érdemli meg hogy sok pénze legyen, mert elveszítik a céljaikat, önmagukat. Mindent ami valóban érték és fontos. Ezzel szemben én tudom hogy nem válnék ilyenné, és mégsem szakadnak rám a milliók.

Ha valami elől menekülök, mindig vásárlás mögé bújok. Csúnyán és mocskosan. Mert megérdemlem hogy legyen egy huszadik narancssárga push-up melltartóm (azt muszáj volt mert nőtt 2 számot a mellem, egy L'oréal bronzosító csillámló testpermetem, Egy Maybelline sminkesbőröndöm, egy vörös miniszoknyám és egy piros kalapom.

Tucat vagyok? Egy biztos, tudatos vásárló semmiképpen sem. Ha meglátok egy akciót, bemegyek. Mentségemre legyen mondva, hogy 1 órára elvesztem egy antikváriumban is, és 6 könyvvel távoztam. Hogy valami tényleg hasznosat is említsek.

Az idő csak úgy átfolyik a kezeim között. Úgy élek vele, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mármint az, hogy sok van belőle. Pedig nagyon is kevés van, és mégsem használom. És rájöttem, hogy meg sem tudom mondani, mikor használtam ki utoljára.

Az a szörnyű igazság hogy nagyon pazarló vagyok. Reggel felkelek 5:45-kor hogy el tudjak indulni 7:00-kor. És legtöbbször még így sem sikerül. Meg sem tudom nevezni, hogy mivel baszok el ennyi időt. A nagy büdös semmivel. Ott ülök a suliban, és az óráim többségére sosem lesz szükségem. Egy pszichoterapeuta magánrendelőjében sosem fogják megkérdezni a doktornőtől hogy mit tud a logaritmus azonosságairól. Vagy a fonálinga viselkedéséről a Marson. Szóval ott is ülök és csinálom a valamit a semmiért.

Aztán hazajövök, és tudom hogy csinálnom kéne a valamit a semmiért. De ehhez kinek vannak ugyan ambíciói? Nekem nincsenek. És ahelyett hogy valamit csinálnék valamiért, nem csinálhatom azt sem. Hiszen a valamit kéne csinálnom a semmiért. Etikaórára,fizikaórára, matekra,törire.

Eltelik minden napom anélkül, hogy bármi hasznosat is tehetnék magamért vagy másokért. Csak túlélek, fenntartok, megélek. De nem élek. Mennyivel jobb hedonistának lenni!

Minden nap úgy kelni, hogy azt teszed, ami hasznos és amit szeretsz. Hogy buli van. Szabad vagy. Miért kell anyának még szombat délelőtt is odaülnie a gépe elé és igenis belekukkantania a munkába? Ki mondja ezt neki? Ha senki akkor miért teszi? Miért nem ül le, és olvas egy jó könyvet? Vagy tornázik?

Én miért nem tanulhatok holnaptól pszichológiát? Hiszen imádom. Pici koromtól ezt akarom csinálni, ezért utálom ezt az egészet annyira.

Ha tartalommal tölthetnék fel egy üres emberi agyat, valószínűleg először empátiát ás objektivitást, pakolnék oda. Majd jöhetne a nyitottság és kreativitás. Úgy. Ezzel már túl lehet élni.

Fura hogy mi nők, milyen apró dolgok miatt érezzük magunkat magabiztosnak. Ma nagyon kakin néztem ki. Ahogy reggel felkeltem, már éreztem, hogy nem tudok magammal mit kezdeni, csak valahogy éljem túl. Ismerős, nem?

Az arcom fakó. Hisz miért is lenne üde? Úgy három hete nem érte normálisan a nap. Mert nincs. A szemeim karikásak, hiszen nincs elég időm aludni. Ezt kell még megírni, azt kell elolvasni, és még szeretnék jógázni is. Mert ugye valamivel meg kell dolgozni a seggizomért.

Ma este elegem lett, és belevágtam. A körmöm szép eperpirosan fénylik. A hajam dús hullámokban omlik a hátamra, és a karikáimnak nyoma sincs. A szemem üde, és a fehérje mögött elbújhat a meszes fal is szégyenében. Holnap az új pulcsimban megyek. És rájöttem, hogy vékonyabb vagyok, mint Beyoncé. Szóval ennyi kell a boldogsághoz?

Valószínűleg az enyémhez igen, mert rögtön bátrabban masírozok az utcán, és a jóga visszatérítette az elkószált libidómat a helyére.

No igen. A libidóm. Valójában nem azzal volt a gond. Vagyis nem tudom hogy elmúlt-e a gond. Valahogy be vagyok rozsdásodva, pedig semmi okom rá. Sem butább, sem csúnyább, sem semmilyenebb nem lettem, mégis mostanság úgy érzem magam szex közben, mintha újra és újra elveszíteném a szüzességem. A fenébe is....szégyenlős vagyok mostanság!

Zavarba jövök, és az Ő türelmetlensége olykor csak még tovább fokozza. Szarok vagyunk, kérem. Ez most nem megy nekünk. És nem is az orgazmusról van itt szó. Az megvan. Mindig is megvolt. Csak szimplán fásultak vagyunk a hétköznapoktól, és valahogy most nem ez van középpontban

Kezdem érteni hogy miről beszél Csernus, amikor azt hangoztatja hogy gyávák vagyunk felnőni, és vállalni önmagunkat, a tetteinket, és azokért a felelősséget.

Így vagyok én Vele. Egyszerűbb és könnyebb minden, hiszen csak belebújok a nagypulcsis hátába, és semmi gondom sincs. Nem találtam még olyan problémát, amit ne tudott volna megoldani. Azt hiszem fényévekre vagyok a felnőtté válástól. Nem azt érzem mikor hazamegy, hogy itt lesz egy hét, hogy bizonyíthassak magamnak egyedül is, hanem hogy mennyivel inkább önmagam vagyok, mikor Ő is itt van. Máskor is önmagam vagyok persze, de nem olyan bátran, és nem olyan mélységben. És közel sem olyan tisztán.

Néha szinte látom magam kívülről, és más nőkkel ellentétben, sosem fogalmazódott meg bennem olyasmi, hogy úristen, vajon miért akar pont velem lenni? Tudom hogy miért, pont azért, amiért én is vele. Mert passzol minden, annyira magától értetődő minden mozdulat. Mindenféle mesterkéltségtől és megjátszástól mentes.

És valójában nem lustaságból vágyom a társaságára. Hanem a hétköznapok gondjaival. A reggeli álmos felkeléssel, amikor mindketten visszazuhannánk az ágyba. Vagy amikor délután hulla fáradtan hazavetődünk. Ilyenekre vágyom. Nem a közös semmittevés illúziójára, amibe kapaszkodva azt hiszi az ember hogy semmi gondja-dolga.

Pici vagyok én ehhez?

A Kanapén

Ez egy etika órai termés a fiatalok elveszettségéről:
Megint esik,de ki a frászt érdekel? Úgyse megyek ki, minek.

Tegnap is csak az automatáig mentem, értelmetlen. Miféle átutalásra számítok?

A hitelkeretem lenullázva. Ebből a péknél csak az illatokat tudtam megvenni.

Mi a francnak születtem meg? Hogy a péknél az ablakon bámuljak befelé? Üres vékonycsontú arcvonásaimról a pék jóllakott mosolya csurogjon le megalázóan?

Mikor születtem? Hja , igen.. egy új remény jegyében.. rendszerváltáskor. Szép júliusi nap volt, így mondta Anya.

Azt tanultam: lássak tisztán! A számok nem csapnak be. A Nemzetközi Gazdasági kapcsolatok menedzsere vagyok. Akkor jöjjenek a számok!

Születtem: 1989.07.11.

Munkahely: mínusz 1

Fogaim száma : 32, azaz ebből egy lyukas, csak 31 -úgyse csináltatom meg, miből?-

Diploma: 1 lesz

Nyelvvizsga: egy felsőfok -angol-, egy közép -német-

Lábméret: 39

Lakás: 0

Pénz: -49750Ft, hitelkeret legyalulva. Apának lógok egy tizessel, az már -59750Ft..hoho,a diákhitel! -375.000ft

Figyelem! A diplománál javítani! A diplomám a Banké!

Állataim száma: 3 csótány biztosan, reggel láttam... néhány hangya és pók.- a fene , még ők is tudnak valamit enni-

Nevem: Horváth Éva

Számok megvannak, jobban vagyok már? Nem. Éhes vagyok. Fázom. Nem szeretem a novembert, cipőt, kabátot kell venni, ami ugye még fősulis elsősként erőltetett menetben zajlik. Talán majd a lomtalanításkor, megint lelek valamit. Ez jó! Lomtalanítás. Tavaly Molnárék a szomszédban vettek egy új ülőgarnitúrát, kicipeltették a szállítókkal a régi szakadtat, hála az égnek! A legjobb hely a világon ebbe belebújni. Igen, ez kell, bújok.

Sáros a cipőm, de nem zavar, én úgyse megyek táncolni. Vera hívott, mert szerinte depis vagyok, és rám férne egy kiadós bulizás. Könnyen beszél, tejelik a szülei. Kocsival jár, a főutcán a butikokból öltözködik. Egy bugyi árából egy hétig eszek. Két világban élünk? Keveredni akar? Fujj!

Hazaértem, a főbérlővel nem szabad találkoznom, a múlthavi kessel is tartozom.

Talán a hátsó bejáraton, igen! Nincs kint , és nem porolja a sosem poros lábtörlőt. A fene se megy hozzá, mitől lenne poros? Ki menne egy főbérlőhöz 23-án?

Kulcs , megvan. Brrr, nagyon fázom. Talán van egy kis teám még. Megnézem. Tapasztalatom szerint ezzel húsz percig nem vagyok éhes.

Kamilla, de jó. Lehet örülni a mandulagyulladásnak is, amit nálam hevert ki Feri. Így ittmaradt a tea. No, igen Feri. Nemcsak a teát hagyta itt. Engem is. Mit is gondoltam, hogy a suli végeztével majd velem marad? A szülei otthon tuti állást szereztek neki, még talán a feleség is ki van választva. Diploma , együtt bulizás, reggeli borgőz, azaz pezsgő, s alig fél 4 után már csomagolt. Majd hívlak... ez volt 4 hónapja. Már nem ismerem a hangját, villanyóra leolvasónak nézném.

Kész a tea, cukor nem kell , csak rontja a fogam.

Csüccs, végre!Szeretem ezt a kanapét. Ölel. Ha már nincs aki megtegye. Ölelés..Réka, felejthetetlen élmény. Aznap, amikor a munkahelyemről első nap hazafelé ballagtam, Réka jött velem szemben, megölelt. Mennyit dumáltunk anno. Beültünk egy kávézóba, s csak mesélt, mesélt. Konzumhölgy. Elkerekedett a szemem. Ezért nyelvet , számvitelt tanulni?

Hja, igen.. Ő is csak egy vidéki lány, szülők nem támogatják .Már kifizette a diákhitelt. Miből? Kérdeztem.-„ Örömöt adok pénzért. Ennek jó ára van a piacon. Pár év és lakásom lesz, nem érdekel , hogy ezért mit kell tennem."- ezt mondta. Azzal az alakkal, nem nehéz pénzt keresni. Nekem sonkáim vannak.

Éhes vagyok, benézek a hűtőbe, talán jó még az a tej, vagyis talán nem annyira savanyú.

Más nincs.

Állásom úgysincs, csak a 3 hónapot várták ki, addig dolgoztattak, mint az állatot. Majd lapát. Jöhet a következő. Ahogy most kinézek, úgyse vennének fel, max egy elrettentő példa lehetnék a fogyókúra ellenes reklámban.

Ez nem is rossz! Kell egy újság , hirdetési. Vajon ezt kidobják? Hova? Ha kérek a Hírlapostól egy múlt hetit? Nem jó, visszaszállítják. Kuka, itt is kuka.

Talán Apu jár erre. Ha erre van asztalos munkája csak benéz a lányához az albérletbe? Te jó ég, nem takarítottam ki! "Kislányom , mi ez a rendetlenség? Hogy lesz így barátod? Egy tisztességes ebédet sem tudsz megfőzni?" Jobb, ha úgy teszek, mintha nem lennék itthon.

Megkeresem Rékát. Talán ad pár göncöt, ami neki nem jó, és az asztaláról a tea mellől az összes sütit megehetem. Vajon milyen férfiakkal kell találkoznia? Lehet, hogy nem is olyan csúnyák. Ez is csak munka. Alszom egyet, és felveszem a zárt cipőmet. Fél 4. Réka úgyis csak este dolgozik.

Vacsorázni fogok!!!

Éva a kanapén alszik. Megoldotta a mai vacsoráját. És holnap? Teasüti helyett félkilo kenyeret , tejet és szalámit eszik. 4 hónap alatt birtokba veszi az izzadtsággal megszerzett diplomáját a banktól. Hamarosan: Tökéletes sminkben és ruhákban kijelenti az asztaltársaságban, diplomás szingli nő, gazdasági végzettséggel, magas szintű angol nyelvtudással és középszinten csacsog németül. A társaság természetesen elégedetten nyugtázza, hogy nem potyára fizette be az adót, mert lásd a kislány abból -is - tanult. S mennyire megéri ma is diplomásnak lenni. A szülők elégedetten mesélik a szomszédnak, hogy a lányuk , Éva micsoda karriert futott be. Egy évvel a diplomája kézhezvételétől számítva már fél millió forintot tett félre a jövendő lakására.

És Éva alszik a kanapén.

Sosem ámítottam magam hogy könnyű lesz, sem azt hogy ő a legoptimálisabb választás. De ez nem racionalitás, ezek pusztán érzelmek. Néha várom hogy hívjon, mert délután megbeszéljük hogy majd fog. Aztán valahogy mégsem. A reggeli ébresztés a dolog fénye.

Hetek óta ugyanazt álmodom. Bár más a körítés, de tök ugyanazt. Ő, és egy hosszú, egyenes, mogyoróbarna hajú lány, kék szemekkel, kicsit filigrán(vékony) alkattal. Mindig valami B-betűs neve van. Ők ketten barátok, és hárman megyünk ide-oda. Majd egy idő után a szemem előtt jönnek össze, és mikor a szemébe nézve rákérdezek, butusul néz, és mindent tagad.

A ma reggeli álmomban meghaltam, és szellemként figyelemmel kísértem, ahogy a halálom után összejön ezzel a lánykával.

Teljesen megzakkantam? Jelleméből adódóan, nem egy sunyi ember. Sosem feltételezném még csak magamban sem, hogy megbántana ilyen formában. De mégis ezek az álmok....lehet ezzel mit kezdeni? Kétlem. Erre kelni reggelente, miközben ő hív és pajkosan beszél hozzám. Csodás hallani reggel a hangját, de néha úgy elmesélném neki, és várnám hogy azt mondja: imádlak, de én nem ilyen vagyok. Én nem kapaszkodok, nem várok, nem erőltetek, nem zúdítok rá semmit.

Hiányzik. Mi a fene legyen?

Báj-Báj

A békák morózus csendje kellett, hogy belássam vége a nyárnak. Megpróbáltam magamban, nyugodtan és könnyek nélkül elbúcsúzni, de olyan volt mintha a gondtalan fiatalságom éveit búcsúztatnám. Mostmár minden élesben megy. Számít, mit teszek és hogyan. És elsősorban kivel.

Félelmem első jele, egy sulikezdés előtti torokgyuszi. Teljesen bárénekesnősre vettem a figurát. Nem tudom hogy Ő bírni fogja-e. Én bizonyára, mert nekem elég „bizonyíték" volt ez a nyár, arra hogy rá van szükségem, de Ő férfi...másképp működik.

A legutóbbi futós estémen pont úgy alakult minden, ahogy kellett. Jobb hogy nem hívott fel, így volt időm egy kis elszámolást végeznem magamban, hogyan is képzelem az évem. Utálni fogom maga, amiért olyasmit csinálok amit utálok. Megpróbálom majd a hétvégékkel kárpótolni az agyam és a testem a hétköznapok elfuseráltságáért. És végső esetben iskolát is válthatok. Nem tagadom, ezen is sokat gondolkodtam már.

Ennyit a jövőről és rólam. Ha lenyugszom végre tudok majd másról is írni.

Háromnegyed hét. Még meg sem száradt a fogkefémen a víz, máris a baracskai börtönben találtam magam, egy fél tucat konyhásnéni között. Nem vagyok adócsaló, sem sikkasztó, csupán a barátom sofőr, és túlságosan odavan értem ahhoz, hogy otthonhagyjon árválkodni. A bejáraton pedig dögös bigék se ki, se be. Így jártam. A konyhásnénik is odavannak érte, én miért ne lennék?

Talán igaza van a Kedvesnek, és mi nők tényleg mindig kattogunk valami értelmetlen, gyomorgörcsöt kiváltó sületlenségen. Magamból kiindulva biztosan. Sosem voltam szimpla, leginkább egy duplacsavarhoz közelítek, megkötözött kézzel és lábbal, számban sült almával. Mégis sokan elfogadtak , és beengedtek az életükbe. De mindez most mellékes, mert nekem az az elsődleges, hogy ő beengedjen. Eleinte lehetetlennek éreztem, de most egyre inkább otpimális a helyzet. Ízig-vérig férfi, de valójában ugyanarra vágyik amire én. Meghittségre. És hát valljuk be őszintén…mi nők mindig alfahímet akarunk. Én bizonyosan. Olyat, aki leveszi az embereket a lábukról, akiből árad felénk a tesztoszteron, akitől elalélunk ha a derekunkra teszi a kezét, és úgy érezzük, képes lenne szétroppantani. Valójában ilyesféle „tenyészbikákra” gerjedünk. Ebben semmi szégyellnivaló sincs,amíg adolog nem megy a saját kárunkra. Nem egy érzelgős fajta. Ne is legyen nagyon csöpi, de néha adhatna kicsit többet. De ez egy ördögi kör, hiszen valakinek mindig lentebb kell adnia a vágyaiból. Ameddig ezt felváltva tesszük, nincs is vele semmi gond. De ha elcsúszik felém, az már nem buli.

Bántja az önérzetemet, hogy nehezen indul a blog. Bár tudom hogy még borzasztó friss, sajnos az emlékeim is azok a másikról, aminek napi közel 900 különböző olvasója volt.

Egy sufniban ülök egy sáska, egy rakás rozsdás szerszám, egy renault és egy nyakig olajos férfi társaságában. Az ég koromfekete, az eső szakad, mégis rég éreztem magam ilyen boldognak.

Ez a bevezető maszlag, hogy el tudd képzelni hogy festhetek.

Valójában azon morfondírozok, hogy az emberek miért nem tudnak beszélgetni. Mert nem tudnak, és ennek naponta jelét is adják. Mint amikor beszélgetek valakivel msn-en, ódákat zeng magáról és a csodás életéről, majd a lehető legnagyobb ívben tojik érdeklődni felőlem, pedig én nem szoktam ódákat költeni. Ezt mindenki tudja. Szerintem én igenis jól tudok kommunikálni. Néhány ismérv, ami szerintem fontos a jó kommunikációhoz, hátha hasznodra válik:

•· Figyelj oda a partnerre, egyszerre ne karattyolj 20 emberrel, az bunkó dolog még akkor is ha hiper elfoglalt vagy

•· Sokan csak „látszat-beszélgetők", ha hátsó szándékod van a traccspartival, akkor is figyelj arra amit a másik mond, sokkal jobb benyomást kelthetsz benne, ha érdemlegesen szólsz hozzá az őt érintő témákról

•· Ne azt tartsd szem előtt, hogy azt dobd ki ami magadban van, hanem hogy befogadd azt, ami a másikből próbál kijönni

•· Sose szidj másokat egy beszélgetés alatt, az csak negatív hatást kelthet...én a saját káromon tanultam meg

Nem fellengzősnek szántam, bár annak tűnhetett.

Egy rendkívül okos író, egyszer azt mondta nekem, hogy ne magamról írjak, mert az sosem érdekli az embereket. Mindig másról. De ha egyszer mindenkit önmaga érdekel? Teljesen nyilvánvaló, hogy elsősorban én is azért csináltam blogot, hogy leírjam a belőlem kikívánkozó dolgokat. Szóval miért olyan nehéz másokról írni?

Ma azt mondta nekem a Nagyember, hogy baba vagyok. Igazából ez jelenthet jót is, és rosszat is. Kirázott a hideg, mert mindig is megvetettem a „babákat", azokat a nőket, akik csak hónaljkutyaként funkcionálnak egy-egy hímpéldány mellett, és csak a farkat csóválják. Milyen értelemben lehet még egy nő baba?

Restart

Nem vagyok már kezdő blogger, mégis úgy izgulok, mint egy kisdiák az első napon. Talán egy éve is elmúlt, hogy utoljára billentyűzetet ragadtam és firkantottam az aktualitásokról. Most megint ittvagyok néhány idegtépő szakítás, iskolai krízis és lázongás után. Egyre kevésbé gondolom, hogy az idő bármit is gyökeresen megváltoztathatna. Kiváltképp engem, az örök optimistát.

Leírom a dolog feelingjét: Lassú, hempergőzős, takaróbadugottfejű, fél2-es kelés. Gyors öltözés, cicamosdás, egy bögre csudajó kakaó, és pár jóreggelt-csók Tőle. Autóba....párdon, Ducatoba pattanás, majd hűvös hajnali hasítás egészen Vácig, Budapest fényeiben gyönyörködő fáradt szemekkel. Egy hajnalhasadta, egy blogregelés és idegörlő tépelődés után hogy vajon ittvan-e már az ideje újrakezdeni, még mindig úton.

A hangsúly most egész máson van. Ma már sokadik hányingeremet leküzdve, rájöttem hogy nem a sajtos croisson a hibás. Nem is a dugóban zötykölődés, hanem egész egyszerűen az iskola rémképét elém terítő szeptember.

Egyedül vagyok ezzel az érzéssel? Kinél jelentkezett még a pocakgörcs-szindróma?