Írnikék. Lenne miről. Fulladozom a történésekben, de csak nem folynak ki a tollam hegyéből.

Elkezdtem szipogni a Tiszaparton! Szörnyű egy ribanc vagyok. Tartottam a telefont a fülemhez, aztán meg a combomhoz lefelé fordítva, mert nem tudtam abbahagyni. Ez a szipogás kicsinál, már egész kiskorom óta. Nem tudom abbahagyni. Persze nem véletlenül kezdtem el. Egy elég felemás sms hatására, amit az én érzékeny lelkem nem tudott mire vélni.

Persze benne volt a híres „ne kombinálj", de vannak mondatok, amikre az atyaúristen is mondhatná ezt, akkor is kombinálnék. Ha valakivel olyan nélkülözhetetlennek és jónak érzem a viszonyom, amilyennek most ezt éreztem, akkor egy ilyen sms ebben elbizonytalanít. Nem benne, hanem magamban. Ilyenkor azt gondolom, hogy én talán többet láttam benne mint Ő.

Furcsa dilemma. Ismerem őt, azt hiszem. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem vagyok benne biztos hogy kibírja ezt a két évet így. Magamban hiszek, mert tudom hogyha választok valamit, akkor azon dolgozom és csiszolgatom.

A férfiak többsége nem teheti meg, hogy a barátnője elé álljon, és azt mondja neki, hogy most nincs a lányhoz kedve és egyedül szeretne lenni, mert cserébe dührohamot és vádaskodást kapna.  Ő viszont megteheti, mert én el is várom, kár hogy ezt ő nem veszi észre, és nem mer a szemembe nézve őszinte lenni. Azt is sejtem, hogy a hiszti-mancikhoz szokott, ezért is szakít úgy a lányokkal ahogy. De én nem vagyok hiszti-manci.  Bár érzékeny tudok lenni, de elég erős vagyok és önálló. Élhetne a lehetőséggel, hogy én szabadságot hagyok neki, úgy hogy meg is becsüli ezt. A szabadság mindenkinek jár, tőle is ezt kapom, és én cserébe nyílt lapokkal játszom és őszinte vagyok.

Miért Róla szól a blogom? Miért nem magamról, meg arról ami engem érdekel? Néhanapján száműznöm kéne blogországból valahova a sarokba, és nárcisztikusan magamról írni. Mert az jó. J

Egyszer azt mondta a magyartanárom, hogy írjak a semmiről, mert azt mindig el lehet adni. De én azt válaszoltam, hogy igen el lehet, de a semmiről még soha nem írtak jót.