Egy eddig számomra ismeretlen érzés késztetett írásra. Hetekig tartó évődés, tehetetlenség és kudarcélmény tetőpontjára érve, 5 perce a garázsban mélázva rájöttem mi is ez.
Hontalanság. De nem a szó szoros értelmében. Szolnok immár nem az otthonom. Anyu és Ákos elköltöztek onnan Kecskemétre. Az a város ahol születtem majd felnőttem, többé nem kötődik hozzám.
De Kecskemét sem az otthonom immár. Nincs ott egyetlen holmim se. Ami tárgyilag odaköt az egy fogkefe.”Hazamehetek” persze Anyához vagy az öcsémhez, de sosem lesz már meg a valódi hazatérés érzése.
És itt vagyok. Vác mellett. És itt van Ő is. És itt van minden holmim. Sőt még a cicám is. És mégsem vagyok itthon. Mégis itt van bennem az a kicsit kellemetlen és zavarbajövős „vendég vagyok-érzés”. Ami azért vicces, mert amíg nem laktam itt, nem éreztem magam kellemetlenül.
Itt van a másik Ő is. A vőlegényem anyukája. Az anyósom. És akárhogy is szeretném tagadni, ez főleg neki köszönhető.
Számára mindig vendég maradok. Elpaterolja a holmijaimat, legyen az bármilyen kézenfekvő hogy ott volt, ahol. A napszemüvegem, a hajgumim, a pénztárcám, a telefonom, a táskám, a pulcsim vagy az esernyőm. De a Kedves cuccai nem zavarják, sem pedig a saját holmijai. De az enyém valahogy mindig a lépcsőre kerül, minél közelebb az emelethez.
Ha kint hagyom a széket rögtön rámszól, de amikor ő felejti úgy az bocsánatos bűn. Feljön, kiveszi Z. ruháját a szennyesből és kimossa. Ha Szolnokon vagyok, megnézi hogy tele van a szennyesláda és kimossa a fia ruháit, de az én cuccaimat otthagyja mind egy szálig.
Így főzzek, mert a fia azt szereti. De az eszébe sem jut, hogy máshogy is szeretheti, úgy is ahogy én csinálom. Ha valamit megkérdezek hogy hol van, fintorog egyet és kibassza elém. Ha nem kérdezem hanem csinálom mással, lebasz hogy hogy képzelem hogy ezzel főzök. Új lábasban nem főzhetek. A vasalóval nem vasalhatok. Ha elkérem a varróscuccát ugráltatom, de meg nem mondja hogy hol van.
Ha rosszkedvű de én épp jó passzban vagyok, akkor szemét vagyok és a nap végére biztosan vagy sír vagy csapkod valamiért, vagy együtt a kettőt. Ha én vagyok szomorú valamiért még ki is röhög.
Ha félek a pókoktól azon lehet röhögni. De azon, hogy fél a békáktól szemét dolog.
Puffog , hogy ő már belefáradt a főzésbe és oldjam meg kettőnkre a kaját. Végre úgy csinálom, ahogy akarom. Amint látja hogy én élvezem, és még Z. nek is ízlik ő megfőz előre, kritizálni kezdi és kitalálja hogy mit ne főzzek, mert ma túl meleg van. Még a seggemen is folyik a víz, mert egy órán át szaggatom a nokledlit bugyogó víz fölött, miközben a pizza 15 perc alatt megsült volna. Mostmár jól érzi magát.
Hétköznap reggel szinte kitépi a zsömlét a kezemből, hogy ő már elkezdte csinálni a fiának a reggelit, koccoljak le. Ha hazamegyek látogatóba, az baj. Ha ittvagyok az is baj. Morogva járkál jobbra balra körülöttem lehajtott fejjel, miközben már görcsbe állt a gyomrom hogy mibe köt bele legközelebb.
Ha néha mégis rámnéz, kibasz az ajtón túlra a szemeivel.
Szóval itthon vagyok idegenben. Ahol a lakók fele nem lát szívesen. És jobbat akar a fiának. Ha megvédem magam tiszteletlen vagyok, és csak hiszti lesz belőle, minek következtében napokig háború van.
Ha nem védem meg magam, erőre kap és egyre csúnyábban szól hozzám.
Megint odajutottam, hogy meg akarok felelni valakinek , aki elméletben számomra fontos. Világra hozta azt a férfit, akit szeretek. De ugyanakkor ez az ember nem kér belőlem semmilyen formában.
Hol van az, hogy otthon? Mert innen valahol nagyon messze...
