Írnikék. Lenne miről. Fulladozom a történésekben, de csak nem folynak ki a tollam hegyéből.

Elkezdtem szipogni a Tiszaparton! Szörnyű egy ribanc vagyok. Tartottam a telefont a fülemhez, aztán meg a combomhoz lefelé fordítva, mert nem tudtam abbahagyni. Ez a szipogás kicsinál, már egész kiskorom óta. Nem tudom abbahagyni. Persze nem véletlenül kezdtem el. Egy elég felemás sms hatására, amit az én érzékeny lelkem nem tudott mire vélni.

Persze benne volt a híres „ne kombinálj", de vannak mondatok, amikre az atyaúristen is mondhatná ezt, akkor is kombinálnék. Ha valakivel olyan nélkülözhetetlennek és jónak érzem a viszonyom, amilyennek most ezt éreztem, akkor egy ilyen sms ebben elbizonytalanít. Nem benne, hanem magamban. Ilyenkor azt gondolom, hogy én talán többet láttam benne mint Ő.

Furcsa dilemma. Ismerem őt, azt hiszem. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem vagyok benne biztos hogy kibírja ezt a két évet így. Magamban hiszek, mert tudom hogyha választok valamit, akkor azon dolgozom és csiszolgatom.

A férfiak többsége nem teheti meg, hogy a barátnője elé álljon, és azt mondja neki, hogy most nincs a lányhoz kedve és egyedül szeretne lenni, mert cserébe dührohamot és vádaskodást kapna.  Ő viszont megteheti, mert én el is várom, kár hogy ezt ő nem veszi észre, és nem mer a szemembe nézve őszinte lenni. Azt is sejtem, hogy a hiszti-mancikhoz szokott, ezért is szakít úgy a lányokkal ahogy. De én nem vagyok hiszti-manci.  Bár érzékeny tudok lenni, de elég erős vagyok és önálló. Élhetne a lehetőséggel, hogy én szabadságot hagyok neki, úgy hogy meg is becsüli ezt. A szabadság mindenkinek jár, tőle is ezt kapom, és én cserébe nyílt lapokkal játszom és őszinte vagyok.

Miért Róla szól a blogom? Miért nem magamról, meg arról ami engem érdekel? Néhanapján száműznöm kéne blogországból valahova a sarokba, és nárcisztikusan magamról írni. Mert az jó. J

Egyszer azt mondta a magyartanárom, hogy írjak a semmiről, mert azt mindig el lehet adni. De én azt válaszoltam, hogy igen el lehet, de a semmiről még soha nem írtak jót.

Nem hiszem el, hogy jelen voltam egy olyan rendezvényen, ahol a macska a buli fénye. Ez azért szegénységi bizonyítvány. De vannak emberek akikből egyszerűen nem lesz partyarc. Ilyenek az én rokonaim.

Lány a sarokban. Rövid, tüsis, szőke haj. Szemüvegén csillog a fakó és zsíros bőre. Terebélyes combok, nadrá alá rejtve. Ahogy görnyed a háta mint valami púpos birkának, a husiredők fodrozódnak a hasán. Hmm! Kezében egy 2 literes popcorn, és csak tömi és tömi. Le sem teszi. Látszik hogy nem is próbálja meg. És ő is a rokonom? Ejj...nem én választottam.

Kényszerszereplés egy elcseszett tragikomédiában. Én mint díva köteles voltam fényemmel emelni a darab minőségét. Mamám a másik díva, aki az én szememben mindig tündököl. Papa a Don Juan, aki mama derekát fogja miközben fényképezkednek, és a lábuk alatt elsuhan a lakás legszebb lénye. A macska pici pamacsaival és káprázatos zöld szemeivel.

A szőke „hölgy" gúnyosan méregeti 61 cm-es átmérőjű derekam, miközben egy szelet tiramisu-s tortát nyújt át. Remélve hogy hirtelen 70 centire nő.

Apa szájából kényszeresen minden 30. másodpercben elhangzik az hogy „Kicsim". No nem felém. Edit felé. Aki persze már rég nem kicsi, hiszen nagylány, de főleg nem az ő kicsije. Felszínes és unalmasan átlátszó minden mozdulata amit a nő felé tesz. E társaságban minden azt sugallja, kit érdekel mi zajlik valójában?!...tégy úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Az egykor életvidám és cserfes Edit, csak ül egyhelyben, mint egy láncravert kutya, és néz maga elé. És még azt hiszik én vagyok elveszve?

Ki akarok törni. Ordítok belül, hogy ők nem lehetnek a családom, de senki nem hallja.

Elegem lesz, tanulásra hivatkozva eljövök. Itthon méregtelenítős tea a tortára.

Nemsoká indulás. Szükségem van levezetőre Ő utána. Megveszem az Elle Men-t.

Benézek pár mütyűrösboltba és boldogítom magam. Ez kevésbé szánalmas mint a rokonságom? Néha azt gondolom pont ugyanolyan gáz.

Azt hittem, a blogszünet majd megoldás lesz a kételyeimre. De nem, mégsem.

Furcsa mód ezek a kételyek nem pasihoz fűződnek. Pusztán önmagamhoz.

 A teljesítőképességemhez. Az emberi mivoltomhoz, jellememhez. Ilyen dolgokban kérdőjelezem meg magam mostanság. Suli után nincs kedvem hazajönni, inkább kisétálok a tiszapartra és leülök a stégre. Nézem a vizet és járnak a kerekek. Szinte kattognak kívülről.

Olyanokon kattogok, hogy hogyan is tudnám 17 évesen eldönteni hogy mit akarok csinálni a következő 50 évemben ami még van. Mi van akkor, ha rosszul döntök? Ha miután megkapom a diplomát, rájövök hogy nem tesz boldoggá amit csinálok. És nem vagyok naív, de ebből nem engedek hogy boldoggá tegyen. A megkeseredett emberek többsége azért olyan amilyen, mert utálja a munkáját. Ezzel szemben akik kiélhetik benne magukat, legtöbbször sikeresek és boldogabbak is, a szabadidőmmel pedig úgyis azt kezdek amit akarok. De megvan hozzá a kitartásom? És ha nem vesznek fel?

Miért nem nyerek a lottón? Annyi ember van aki nem érdemli meg hogy sok pénze legyen, mert elveszítik a céljaikat, önmagukat. Mindent ami valóban érték és fontos. Ezzel szemben én tudom hogy nem válnék ilyenné, és mégsem szakadnak rám a milliók.

Ha valami elől menekülök, mindig vásárlás mögé bújok. Csúnyán és mocskosan. Mert megérdemlem hogy legyen egy huszadik narancssárga push-up melltartóm (azt muszáj volt mert nőtt 2 számot a mellem, egy L'oréal bronzosító csillámló testpermetem, Egy Maybelline sminkesbőröndöm, egy vörös miniszoknyám és egy piros kalapom.

Tucat vagyok? Egy biztos, tudatos vásárló semmiképpen sem. Ha meglátok egy akciót, bemegyek. Mentségemre legyen mondva, hogy 1 órára elvesztem egy antikváriumban is, és 6 könyvvel távoztam. Hogy valami tényleg hasznosat is említsek.