Báj-Báj

A békák morózus csendje kellett, hogy belássam vége a nyárnak. Megpróbáltam magamban, nyugodtan és könnyek nélkül elbúcsúzni, de olyan volt mintha a gondtalan fiatalságom éveit búcsúztatnám. Mostmár minden élesben megy. Számít, mit teszek és hogyan. És elsősorban kivel.

Félelmem első jele, egy sulikezdés előtti torokgyuszi. Teljesen bárénekesnősre vettem a figurát. Nem tudom hogy Ő bírni fogja-e. Én bizonyára, mert nekem elég „bizonyíték" volt ez a nyár, arra hogy rá van szükségem, de Ő férfi...másképp működik.

A legutóbbi futós estémen pont úgy alakult minden, ahogy kellett. Jobb hogy nem hívott fel, így volt időm egy kis elszámolást végeznem magamban, hogyan is képzelem az évem. Utálni fogom maga, amiért olyasmit csinálok amit utálok. Megpróbálom majd a hétvégékkel kárpótolni az agyam és a testem a hétköznapok elfuseráltságáért. És végső esetben iskolát is válthatok. Nem tagadom, ezen is sokat gondolkodtam már.

Ennyit a jövőről és rólam. Ha lenyugszom végre tudok majd másról is írni.

Háromnegyed hét. Még meg sem száradt a fogkefémen a víz, máris a baracskai börtönben találtam magam, egy fél tucat konyhásnéni között. Nem vagyok adócsaló, sem sikkasztó, csupán a barátom sofőr, és túlságosan odavan értem ahhoz, hogy otthonhagyjon árválkodni. A bejáraton pedig dögös bigék se ki, se be. Így jártam. A konyhásnénik is odavannak érte, én miért ne lennék?

Talán igaza van a Kedvesnek, és mi nők tényleg mindig kattogunk valami értelmetlen, gyomorgörcsöt kiváltó sületlenségen. Magamból kiindulva biztosan. Sosem voltam szimpla, leginkább egy duplacsavarhoz közelítek, megkötözött kézzel és lábbal, számban sült almával. Mégis sokan elfogadtak , és beengedtek az életükbe. De mindez most mellékes, mert nekem az az elsődleges, hogy ő beengedjen. Eleinte lehetetlennek éreztem, de most egyre inkább otpimális a helyzet. Ízig-vérig férfi, de valójában ugyanarra vágyik amire én. Meghittségre. És hát valljuk be őszintén…mi nők mindig alfahímet akarunk. Én bizonyosan. Olyat, aki leveszi az embereket a lábukról, akiből árad felénk a tesztoszteron, akitől elalélunk ha a derekunkra teszi a kezét, és úgy érezzük, képes lenne szétroppantani. Valójában ilyesféle „tenyészbikákra” gerjedünk. Ebben semmi szégyellnivaló sincs,amíg adolog nem megy a saját kárunkra. Nem egy érzelgős fajta. Ne is legyen nagyon csöpi, de néha adhatna kicsit többet. De ez egy ördögi kör, hiszen valakinek mindig lentebb kell adnia a vágyaiból. Ameddig ezt felváltva tesszük, nincs is vele semmi gond. De ha elcsúszik felém, az már nem buli.

Bántja az önérzetemet, hogy nehezen indul a blog. Bár tudom hogy még borzasztó friss, sajnos az emlékeim is azok a másikról, aminek napi közel 900 különböző olvasója volt.

Egy sufniban ülök egy sáska, egy rakás rozsdás szerszám, egy renault és egy nyakig olajos férfi társaságában. Az ég koromfekete, az eső szakad, mégis rég éreztem magam ilyen boldognak.

Ez a bevezető maszlag, hogy el tudd képzelni hogy festhetek.

Valójában azon morfondírozok, hogy az emberek miért nem tudnak beszélgetni. Mert nem tudnak, és ennek naponta jelét is adják. Mint amikor beszélgetek valakivel msn-en, ódákat zeng magáról és a csodás életéről, majd a lehető legnagyobb ívben tojik érdeklődni felőlem, pedig én nem szoktam ódákat költeni. Ezt mindenki tudja. Szerintem én igenis jól tudok kommunikálni. Néhány ismérv, ami szerintem fontos a jó kommunikációhoz, hátha hasznodra válik:

•· Figyelj oda a partnerre, egyszerre ne karattyolj 20 emberrel, az bunkó dolog még akkor is ha hiper elfoglalt vagy

•· Sokan csak „látszat-beszélgetők", ha hátsó szándékod van a traccspartival, akkor is figyelj arra amit a másik mond, sokkal jobb benyomást kelthetsz benne, ha érdemlegesen szólsz hozzá az őt érintő témákról

•· Ne azt tartsd szem előtt, hogy azt dobd ki ami magadban van, hanem hogy befogadd azt, ami a másikből próbál kijönni

•· Sose szidj másokat egy beszélgetés alatt, az csak negatív hatást kelthet...én a saját káromon tanultam meg

Nem fellengzősnek szántam, bár annak tűnhetett.

Egy rendkívül okos író, egyszer azt mondta nekem, hogy ne magamról írjak, mert az sosem érdekli az embereket. Mindig másról. De ha egyszer mindenkit önmaga érdekel? Teljesen nyilvánvaló, hogy elsősorban én is azért csináltam blogot, hogy leírjam a belőlem kikívánkozó dolgokat. Szóval miért olyan nehéz másokról írni?

Ma azt mondta nekem a Nagyember, hogy baba vagyok. Igazából ez jelenthet jót is, és rosszat is. Kirázott a hideg, mert mindig is megvetettem a „babákat", azokat a nőket, akik csak hónaljkutyaként funkcionálnak egy-egy hímpéldány mellett, és csak a farkat csóválják. Milyen értelemben lehet még egy nő baba?

Restart

Nem vagyok már kezdő blogger, mégis úgy izgulok, mint egy kisdiák az első napon. Talán egy éve is elmúlt, hogy utoljára billentyűzetet ragadtam és firkantottam az aktualitásokról. Most megint ittvagyok néhány idegtépő szakítás, iskolai krízis és lázongás után. Egyre kevésbé gondolom, hogy az idő bármit is gyökeresen megváltoztathatna. Kiváltképp engem, az örök optimistát.

Leírom a dolog feelingjét: Lassú, hempergőzős, takaróbadugottfejű, fél2-es kelés. Gyors öltözés, cicamosdás, egy bögre csudajó kakaó, és pár jóreggelt-csók Tőle. Autóba....párdon, Ducatoba pattanás, majd hűvös hajnali hasítás egészen Vácig, Budapest fényeiben gyönyörködő fáradt szemekkel. Egy hajnalhasadta, egy blogregelés és idegörlő tépelődés után hogy vajon ittvan-e már az ideje újrakezdeni, még mindig úton.

A hangsúly most egész máson van. Ma már sokadik hányingeremet leküzdve, rájöttem hogy nem a sajtos croisson a hibás. Nem is a dugóban zötykölődés, hanem egész egyszerűen az iskola rémképét elém terítő szeptember.

Egyedül vagyok ezzel az érzéssel? Kinél jelentkezett még a pocakgörcs-szindróma?