Nem vagyok már kezdő blogger, mégis úgy izgulok, mint egy kisdiák az első napon. Talán egy éve is elmúlt, hogy utoljára billentyűzetet ragadtam és firkantottam az aktualitásokról. Most megint ittvagyok néhány idegtépő szakítás, iskolai krízis és lázongás után. Egyre kevésbé gondolom, hogy az idő bármit is gyökeresen megváltoztathatna. Kiváltképp engem, az örök optimistát.
Leírom a dolog feelingjét: Lassú, hempergőzős, takaróbadugottfejű, fél2-es kelés. Gyors öltözés, cicamosdás, egy bögre csudajó kakaó, és pár jóreggelt-csók Tőle. Autóba....párdon, Ducatoba pattanás, majd hűvös hajnali hasítás egészen Vácig, Budapest fényeiben gyönyörködő fáradt szemekkel. Egy hajnalhasadta, egy blogregelés és idegörlő tépelődés után hogy vajon ittvan-e már az ideje újrakezdeni, még mindig úton.
A hangsúly most egész máson van. Ma már sokadik hányingeremet leküzdve, rájöttem hogy nem a sajtos croisson a hibás. Nem is a dugóban zötykölődés, hanem egész egyszerűen az iskola rémképét elém terítő szeptember.
Egyedül vagyok ezzel az érzéssel? Kinél jelentkezett még a pocakgörcs-szindróma?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése