Háromnegyed hét. Még meg sem száradt a fogkefémen a víz, máris a baracskai börtönben találtam magam, egy fél tucat konyhásnéni között. Nem vagyok adócsaló, sem sikkasztó, csupán a barátom sofőr, és túlságosan odavan értem ahhoz, hogy otthonhagyjon árválkodni. A bejáraton pedig dögös bigék se ki, se be. Így jártam. A konyhásnénik is odavannak érte, én miért ne lennék?

Talán igaza van a Kedvesnek, és mi nők tényleg mindig kattogunk valami értelmetlen, gyomorgörcsöt kiváltó sületlenségen. Magamból kiindulva biztosan. Sosem voltam szimpla, leginkább egy duplacsavarhoz közelítek, megkötözött kézzel és lábbal, számban sült almával. Mégis sokan elfogadtak , és beengedtek az életükbe. De mindez most mellékes, mert nekem az az elsődleges, hogy ő beengedjen. Eleinte lehetetlennek éreztem, de most egyre inkább otpimális a helyzet. Ízig-vérig férfi, de valójában ugyanarra vágyik amire én. Meghittségre. És hát valljuk be őszintén…mi nők mindig alfahímet akarunk. Én bizonyosan. Olyat, aki leveszi az embereket a lábukról, akiből árad felénk a tesztoszteron, akitől elalélunk ha a derekunkra teszi a kezét, és úgy érezzük, képes lenne szétroppantani. Valójában ilyesféle „tenyészbikákra” gerjedünk. Ebben semmi szégyellnivaló sincs,amíg adolog nem megy a saját kárunkra. Nem egy érzelgős fajta. Ne is legyen nagyon csöpi, de néha adhatna kicsit többet. De ez egy ördögi kör, hiszen valakinek mindig lentebb kell adnia a vágyaiból. Ameddig ezt felváltva tesszük, nincs is vele semmi gond. De ha elcsúszik felém, az már nem buli.

Bántja az önérzetemet, hogy nehezen indul a blog. Bár tudom hogy még borzasztó friss, sajnos az emlékeim is azok a másikról, aminek napi közel 900 különböző olvasója volt.