Az idő csak úgy átfolyik a kezeim között. Úgy élek vele, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mármint az, hogy sok van belőle. Pedig nagyon is kevés van, és mégsem használom. És rájöttem, hogy meg sem tudom mondani, mikor használtam ki utoljára.

Az a szörnyű igazság hogy nagyon pazarló vagyok. Reggel felkelek 5:45-kor hogy el tudjak indulni 7:00-kor. És legtöbbször még így sem sikerül. Meg sem tudom nevezni, hogy mivel baszok el ennyi időt. A nagy büdös semmivel. Ott ülök a suliban, és az óráim többségére sosem lesz szükségem. Egy pszichoterapeuta magánrendelőjében sosem fogják megkérdezni a doktornőtől hogy mit tud a logaritmus azonosságairól. Vagy a fonálinga viselkedéséről a Marson. Szóval ott is ülök és csinálom a valamit a semmiért.

Aztán hazajövök, és tudom hogy csinálnom kéne a valamit a semmiért. De ehhez kinek vannak ugyan ambíciói? Nekem nincsenek. És ahelyett hogy valamit csinálnék valamiért, nem csinálhatom azt sem. Hiszen a valamit kéne csinálnom a semmiért. Etikaórára,fizikaórára, matekra,törire.

Eltelik minden napom anélkül, hogy bármi hasznosat is tehetnék magamért vagy másokért. Csak túlélek, fenntartok, megélek. De nem élek. Mennyivel jobb hedonistának lenni!

Minden nap úgy kelni, hogy azt teszed, ami hasznos és amit szeretsz. Hogy buli van. Szabad vagy. Miért kell anyának még szombat délelőtt is odaülnie a gépe elé és igenis belekukkantania a munkába? Ki mondja ezt neki? Ha senki akkor miért teszi? Miért nem ül le, és olvas egy jó könyvet? Vagy tornázik?

Én miért nem tanulhatok holnaptól pszichológiát? Hiszen imádom. Pici koromtól ezt akarom csinálni, ezért utálom ezt az egészet annyira.

Ha tartalommal tölthetnék fel egy üres emberi agyat, valószínűleg először empátiát ás objektivitást, pakolnék oda. Majd jöhetne a nyitottság és kreativitás. Úgy. Ezzel már túl lehet élni.

Fura hogy mi nők, milyen apró dolgok miatt érezzük magunkat magabiztosnak. Ma nagyon kakin néztem ki. Ahogy reggel felkeltem, már éreztem, hogy nem tudok magammal mit kezdeni, csak valahogy éljem túl. Ismerős, nem?

Az arcom fakó. Hisz miért is lenne üde? Úgy három hete nem érte normálisan a nap. Mert nincs. A szemeim karikásak, hiszen nincs elég időm aludni. Ezt kell még megírni, azt kell elolvasni, és még szeretnék jógázni is. Mert ugye valamivel meg kell dolgozni a seggizomért.

Ma este elegem lett, és belevágtam. A körmöm szép eperpirosan fénylik. A hajam dús hullámokban omlik a hátamra, és a karikáimnak nyoma sincs. A szemem üde, és a fehérje mögött elbújhat a meszes fal is szégyenében. Holnap az új pulcsimban megyek. És rájöttem, hogy vékonyabb vagyok, mint Beyoncé. Szóval ennyi kell a boldogsághoz?

Valószínűleg az enyémhez igen, mert rögtön bátrabban masírozok az utcán, és a jóga visszatérítette az elkószált libidómat a helyére.

No igen. A libidóm. Valójában nem azzal volt a gond. Vagyis nem tudom hogy elmúlt-e a gond. Valahogy be vagyok rozsdásodva, pedig semmi okom rá. Sem butább, sem csúnyább, sem semmilyenebb nem lettem, mégis mostanság úgy érzem magam szex közben, mintha újra és újra elveszíteném a szüzességem. A fenébe is....szégyenlős vagyok mostanság!

Zavarba jövök, és az Ő türelmetlensége olykor csak még tovább fokozza. Szarok vagyunk, kérem. Ez most nem megy nekünk. És nem is az orgazmusról van itt szó. Az megvan. Mindig is megvolt. Csak szimplán fásultak vagyunk a hétköznapoktól, és valahogy most nem ez van középpontban

Kezdem érteni hogy miről beszél Csernus, amikor azt hangoztatja hogy gyávák vagyunk felnőni, és vállalni önmagunkat, a tetteinket, és azokért a felelősséget.

Így vagyok én Vele. Egyszerűbb és könnyebb minden, hiszen csak belebújok a nagypulcsis hátába, és semmi gondom sincs. Nem találtam még olyan problémát, amit ne tudott volna megoldani. Azt hiszem fényévekre vagyok a felnőtté válástól. Nem azt érzem mikor hazamegy, hogy itt lesz egy hét, hogy bizonyíthassak magamnak egyedül is, hanem hogy mennyivel inkább önmagam vagyok, mikor Ő is itt van. Máskor is önmagam vagyok persze, de nem olyan bátran, és nem olyan mélységben. És közel sem olyan tisztán.

Néha szinte látom magam kívülről, és más nőkkel ellentétben, sosem fogalmazódott meg bennem olyasmi, hogy úristen, vajon miért akar pont velem lenni? Tudom hogy miért, pont azért, amiért én is vele. Mert passzol minden, annyira magától értetődő minden mozdulat. Mindenféle mesterkéltségtől és megjátszástól mentes.

És valójában nem lustaságból vágyom a társaságára. Hanem a hétköznapok gondjaival. A reggeli álmos felkeléssel, amikor mindketten visszazuhannánk az ágyba. Vagy amikor délután hulla fáradtan hazavetődünk. Ilyenekre vágyom. Nem a közös semmittevés illúziójára, amibe kapaszkodva azt hiszi az ember hogy semmi gondja-dolga.

Pici vagyok én ehhez?

A Kanapén

Ez egy etika órai termés a fiatalok elveszettségéről:
Megint esik,de ki a frászt érdekel? Úgyse megyek ki, minek.

Tegnap is csak az automatáig mentem, értelmetlen. Miféle átutalásra számítok?

A hitelkeretem lenullázva. Ebből a péknél csak az illatokat tudtam megvenni.

Mi a francnak születtem meg? Hogy a péknél az ablakon bámuljak befelé? Üres vékonycsontú arcvonásaimról a pék jóllakott mosolya csurogjon le megalázóan?

Mikor születtem? Hja , igen.. egy új remény jegyében.. rendszerváltáskor. Szép júliusi nap volt, így mondta Anya.

Azt tanultam: lássak tisztán! A számok nem csapnak be. A Nemzetközi Gazdasági kapcsolatok menedzsere vagyok. Akkor jöjjenek a számok!

Születtem: 1989.07.11.

Munkahely: mínusz 1

Fogaim száma : 32, azaz ebből egy lyukas, csak 31 -úgyse csináltatom meg, miből?-

Diploma: 1 lesz

Nyelvvizsga: egy felsőfok -angol-, egy közép -német-

Lábméret: 39

Lakás: 0

Pénz: -49750Ft, hitelkeret legyalulva. Apának lógok egy tizessel, az már -59750Ft..hoho,a diákhitel! -375.000ft

Figyelem! A diplománál javítani! A diplomám a Banké!

Állataim száma: 3 csótány biztosan, reggel láttam... néhány hangya és pók.- a fene , még ők is tudnak valamit enni-

Nevem: Horváth Éva

Számok megvannak, jobban vagyok már? Nem. Éhes vagyok. Fázom. Nem szeretem a novembert, cipőt, kabátot kell venni, ami ugye még fősulis elsősként erőltetett menetben zajlik. Talán majd a lomtalanításkor, megint lelek valamit. Ez jó! Lomtalanítás. Tavaly Molnárék a szomszédban vettek egy új ülőgarnitúrát, kicipeltették a szállítókkal a régi szakadtat, hála az égnek! A legjobb hely a világon ebbe belebújni. Igen, ez kell, bújok.

Sáros a cipőm, de nem zavar, én úgyse megyek táncolni. Vera hívott, mert szerinte depis vagyok, és rám férne egy kiadós bulizás. Könnyen beszél, tejelik a szülei. Kocsival jár, a főutcán a butikokból öltözködik. Egy bugyi árából egy hétig eszek. Két világban élünk? Keveredni akar? Fujj!

Hazaértem, a főbérlővel nem szabad találkoznom, a múlthavi kessel is tartozom.

Talán a hátsó bejáraton, igen! Nincs kint , és nem porolja a sosem poros lábtörlőt. A fene se megy hozzá, mitől lenne poros? Ki menne egy főbérlőhöz 23-án?

Kulcs , megvan. Brrr, nagyon fázom. Talán van egy kis teám még. Megnézem. Tapasztalatom szerint ezzel húsz percig nem vagyok éhes.

Kamilla, de jó. Lehet örülni a mandulagyulladásnak is, amit nálam hevert ki Feri. Így ittmaradt a tea. No, igen Feri. Nemcsak a teát hagyta itt. Engem is. Mit is gondoltam, hogy a suli végeztével majd velem marad? A szülei otthon tuti állást szereztek neki, még talán a feleség is ki van választva. Diploma , együtt bulizás, reggeli borgőz, azaz pezsgő, s alig fél 4 után már csomagolt. Majd hívlak... ez volt 4 hónapja. Már nem ismerem a hangját, villanyóra leolvasónak nézném.

Kész a tea, cukor nem kell , csak rontja a fogam.

Csüccs, végre!Szeretem ezt a kanapét. Ölel. Ha már nincs aki megtegye. Ölelés..Réka, felejthetetlen élmény. Aznap, amikor a munkahelyemről első nap hazafelé ballagtam, Réka jött velem szemben, megölelt. Mennyit dumáltunk anno. Beültünk egy kávézóba, s csak mesélt, mesélt. Konzumhölgy. Elkerekedett a szemem. Ezért nyelvet , számvitelt tanulni?

Hja, igen.. Ő is csak egy vidéki lány, szülők nem támogatják .Már kifizette a diákhitelt. Miből? Kérdeztem.-„ Örömöt adok pénzért. Ennek jó ára van a piacon. Pár év és lakásom lesz, nem érdekel , hogy ezért mit kell tennem."- ezt mondta. Azzal az alakkal, nem nehéz pénzt keresni. Nekem sonkáim vannak.

Éhes vagyok, benézek a hűtőbe, talán jó még az a tej, vagyis talán nem annyira savanyú.

Más nincs.

Állásom úgysincs, csak a 3 hónapot várták ki, addig dolgoztattak, mint az állatot. Majd lapát. Jöhet a következő. Ahogy most kinézek, úgyse vennének fel, max egy elrettentő példa lehetnék a fogyókúra ellenes reklámban.

Ez nem is rossz! Kell egy újság , hirdetési. Vajon ezt kidobják? Hova? Ha kérek a Hírlapostól egy múlt hetit? Nem jó, visszaszállítják. Kuka, itt is kuka.

Talán Apu jár erre. Ha erre van asztalos munkája csak benéz a lányához az albérletbe? Te jó ég, nem takarítottam ki! "Kislányom , mi ez a rendetlenség? Hogy lesz így barátod? Egy tisztességes ebédet sem tudsz megfőzni?" Jobb, ha úgy teszek, mintha nem lennék itthon.

Megkeresem Rékát. Talán ad pár göncöt, ami neki nem jó, és az asztaláról a tea mellől az összes sütit megehetem. Vajon milyen férfiakkal kell találkoznia? Lehet, hogy nem is olyan csúnyák. Ez is csak munka. Alszom egyet, és felveszem a zárt cipőmet. Fél 4. Réka úgyis csak este dolgozik.

Vacsorázni fogok!!!

Éva a kanapén alszik. Megoldotta a mai vacsoráját. És holnap? Teasüti helyett félkilo kenyeret , tejet és szalámit eszik. 4 hónap alatt birtokba veszi az izzadtsággal megszerzett diplomáját a banktól. Hamarosan: Tökéletes sminkben és ruhákban kijelenti az asztaltársaságban, diplomás szingli nő, gazdasági végzettséggel, magas szintű angol nyelvtudással és középszinten csacsog németül. A társaság természetesen elégedetten nyugtázza, hogy nem potyára fizette be az adót, mert lásd a kislány abból -is - tanult. S mennyire megéri ma is diplomásnak lenni. A szülők elégedetten mesélik a szomszédnak, hogy a lányuk , Éva micsoda karriert futott be. Egy évvel a diplomája kézhezvételétől számítva már fél millió forintot tett félre a jövendő lakására.

És Éva alszik a kanapén.

Sosem ámítottam magam hogy könnyű lesz, sem azt hogy ő a legoptimálisabb választás. De ez nem racionalitás, ezek pusztán érzelmek. Néha várom hogy hívjon, mert délután megbeszéljük hogy majd fog. Aztán valahogy mégsem. A reggeli ébresztés a dolog fénye.

Hetek óta ugyanazt álmodom. Bár más a körítés, de tök ugyanazt. Ő, és egy hosszú, egyenes, mogyoróbarna hajú lány, kék szemekkel, kicsit filigrán(vékony) alkattal. Mindig valami B-betűs neve van. Ők ketten barátok, és hárman megyünk ide-oda. Majd egy idő után a szemem előtt jönnek össze, és mikor a szemébe nézve rákérdezek, butusul néz, és mindent tagad.

A ma reggeli álmomban meghaltam, és szellemként figyelemmel kísértem, ahogy a halálom után összejön ezzel a lánykával.

Teljesen megzakkantam? Jelleméből adódóan, nem egy sunyi ember. Sosem feltételezném még csak magamban sem, hogy megbántana ilyen formában. De mégis ezek az álmok....lehet ezzel mit kezdeni? Kétlem. Erre kelni reggelente, miközben ő hív és pajkosan beszél hozzám. Csodás hallani reggel a hangját, de néha úgy elmesélném neki, és várnám hogy azt mondja: imádlak, de én nem ilyen vagyok. Én nem kapaszkodok, nem várok, nem erőltetek, nem zúdítok rá semmit.

Hiányzik. Mi a fene legyen?