Az idő csak úgy átfolyik a kezeim között. Úgy élek vele, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Mármint az, hogy sok van belőle. Pedig nagyon is kevés van, és mégsem használom. És rájöttem, hogy meg sem tudom mondani, mikor használtam ki utoljára.

Az a szörnyű igazság hogy nagyon pazarló vagyok. Reggel felkelek 5:45-kor hogy el tudjak indulni 7:00-kor. És legtöbbször még így sem sikerül. Meg sem tudom nevezni, hogy mivel baszok el ennyi időt. A nagy büdös semmivel. Ott ülök a suliban, és az óráim többségére sosem lesz szükségem. Egy pszichoterapeuta magánrendelőjében sosem fogják megkérdezni a doktornőtől hogy mit tud a logaritmus azonosságairól. Vagy a fonálinga viselkedéséről a Marson. Szóval ott is ülök és csinálom a valamit a semmiért.

Aztán hazajövök, és tudom hogy csinálnom kéne a valamit a semmiért. De ehhez kinek vannak ugyan ambíciói? Nekem nincsenek. És ahelyett hogy valamit csinálnék valamiért, nem csinálhatom azt sem. Hiszen a valamit kéne csinálnom a semmiért. Etikaórára,fizikaórára, matekra,törire.

Eltelik minden napom anélkül, hogy bármi hasznosat is tehetnék magamért vagy másokért. Csak túlélek, fenntartok, megélek. De nem élek. Mennyivel jobb hedonistának lenni!

Minden nap úgy kelni, hogy azt teszed, ami hasznos és amit szeretsz. Hogy buli van. Szabad vagy. Miért kell anyának még szombat délelőtt is odaülnie a gépe elé és igenis belekukkantania a munkába? Ki mondja ezt neki? Ha senki akkor miért teszi? Miért nem ül le, és olvas egy jó könyvet? Vagy tornázik?

Én miért nem tanulhatok holnaptól pszichológiát? Hiszen imádom. Pici koromtól ezt akarom csinálni, ezért utálom ezt az egészet annyira.