Azt hittem, a blogszünet majd megoldás lesz a kételyeimre. De nem, mégsem.

Furcsa mód ezek a kételyek nem pasihoz fűződnek. Pusztán önmagamhoz.

 A teljesítőképességemhez. Az emberi mivoltomhoz, jellememhez. Ilyen dolgokban kérdőjelezem meg magam mostanság. Suli után nincs kedvem hazajönni, inkább kisétálok a tiszapartra és leülök a stégre. Nézem a vizet és járnak a kerekek. Szinte kattognak kívülről.

Olyanokon kattogok, hogy hogyan is tudnám 17 évesen eldönteni hogy mit akarok csinálni a következő 50 évemben ami még van. Mi van akkor, ha rosszul döntök? Ha miután megkapom a diplomát, rájövök hogy nem tesz boldoggá amit csinálok. És nem vagyok naív, de ebből nem engedek hogy boldoggá tegyen. A megkeseredett emberek többsége azért olyan amilyen, mert utálja a munkáját. Ezzel szemben akik kiélhetik benne magukat, legtöbbször sikeresek és boldogabbak is, a szabadidőmmel pedig úgyis azt kezdek amit akarok. De megvan hozzá a kitartásom? És ha nem vesznek fel?

Miért nem nyerek a lottón? Annyi ember van aki nem érdemli meg hogy sok pénze legyen, mert elveszítik a céljaikat, önmagukat. Mindent ami valóban érték és fontos. Ezzel szemben én tudom hogy nem válnék ilyenné, és mégsem szakadnak rám a milliók.

Ha valami elől menekülök, mindig vásárlás mögé bújok. Csúnyán és mocskosan. Mert megérdemlem hogy legyen egy huszadik narancssárga push-up melltartóm (azt muszáj volt mert nőtt 2 számot a mellem, egy L'oréal bronzosító csillámló testpermetem, Egy Maybelline sminkesbőröndöm, egy vörös miniszoknyám és egy piros kalapom.

Tucat vagyok? Egy biztos, tudatos vásárló semmiképpen sem. Ha meglátok egy akciót, bemegyek. Mentségemre legyen mondva, hogy 1 órára elvesztem egy antikváriumban is, és 6 könyvvel távoztam. Hogy valami tényleg hasznosat is említsek.