Kezdem érteni hogy miről beszél Csernus, amikor azt hangoztatja hogy gyávák vagyunk felnőni, és vállalni önmagunkat, a tetteinket, és azokért a felelősséget.

Így vagyok én Vele. Egyszerűbb és könnyebb minden, hiszen csak belebújok a nagypulcsis hátába, és semmi gondom sincs. Nem találtam még olyan problémát, amit ne tudott volna megoldani. Azt hiszem fényévekre vagyok a felnőtté válástól. Nem azt érzem mikor hazamegy, hogy itt lesz egy hét, hogy bizonyíthassak magamnak egyedül is, hanem hogy mennyivel inkább önmagam vagyok, mikor Ő is itt van. Máskor is önmagam vagyok persze, de nem olyan bátran, és nem olyan mélységben. És közel sem olyan tisztán.

Néha szinte látom magam kívülről, és más nőkkel ellentétben, sosem fogalmazódott meg bennem olyasmi, hogy úristen, vajon miért akar pont velem lenni? Tudom hogy miért, pont azért, amiért én is vele. Mert passzol minden, annyira magától értetődő minden mozdulat. Mindenféle mesterkéltségtől és megjátszástól mentes.

És valójában nem lustaságból vágyom a társaságára. Hanem a hétköznapok gondjaival. A reggeli álmos felkeléssel, amikor mindketten visszazuhannánk az ágyba. Vagy amikor délután hulla fáradtan hazavetődünk. Ilyenekre vágyom. Nem a közös semmittevés illúziójára, amibe kapaszkodva azt hiszi az ember hogy semmi gondja-dolga.

Pici vagyok én ehhez?