Akármilyen csodálatos volt a hétvége, a mai napomat csak egyetlen mondat határozza meg: „És ha majd Z. megint kidob, akkor mit csinálsz?”Mindezt ordítva. Mintha fel sem fogta volna az agyam. Sírni tudtam volna, de a szám csak egy gúnyos mosolyra volt képes. Ehelyett taknyán kellett volna tenyerelni. És mindeközben megijedtem, amint tudatosult bennem ez a pár szó.

Hiszen ezáltal függeni fogunk egymástól valamilyen szinten, de főleg én tőle.

És ha megint rájön, hogy ezt nem neki találták ki? Hogy engem nem neki találtak ki?

Most többről van szó,minthogy nem találkozunk hétvégén...arról hogy együtt éljük az életünket.

Nem vágyom semmi másra jobban,talán csak egy jó felvételire. Imádom. Bármit megtennék értünk.

De nem szeretném azt sem, hogyha mondjuk egy év múlva rádöbben hogy nem szeretné ezt, akkor „tűrnie kelljen”,mert hiszen az milyenlennemár, és egyébként is szemét dolog volna.

Megszakadna a szívem mindkét esetben...