Írnom kell...

Tél van és hideg, én pedig türelmetlen vagyok. Ő meg kezd átmenni kiképzőtisztbe. Néha már szinte nem tudom eldönteni hogy tényleg én csináltam valami rosszat, vagy a lelke mélyén csak kurvára nincs kedve velem beszélgetni. Ami oké...de akkor ne tegye. Suli...röpi...néha aerobic vagy jóga..aztán haza tanulni. 7 körül beszélünk, és az első 5 mondatában mindig benne van legalább egy emlékeztetés hogy mit csinálok rosszul. Néha már eleve úgy veszem fel a telefont,hogy nah most vajon miért fog lekúrni..

A lelkem mélyén ilyenkor elbizonytalanodom hogy tényleg jó ötlet-e ez az összeköltözés. Félek hogy a nap 24 órájában vigyázban kell majd állnom. Hogy talán mégsem mondhatok azt, akkor és amikor akarok. Olyan lelkesnek tűnt, de valamiért mégsem tud igazán elfogadni.Sok hülye berögzült szokásom van,de egyik sem káros,vagy bunkó. Csupán olyanok,ami bárki másnak is. Ő sem tökéletes,mégsem hánytorgatok fel neki mindig mindent.

Szürcsölöm a bort,néha közbevágok(ő is!) ha mond valamit, kritikus vagyok az emberekkel(magamban),feledékeny vagyok, és néha szétszórt. És aztán? Ő sem tudja igazán hogy mit akar. Eleinte pont ezeket szerette bennem...Ha a tökéletesre vár, akkor akár tovább is mehetne. Mert én nem vagyok az, és nem is leszek. Mit akar ő valójában, ha nem is vagyok neki elég jó?!