Az erkélyen ülve előtörtek az emlékek. A félhomály, a lágy szellő, langyos levegő. Mintha hajnal lenne. Pont egyike azoknak a hajnaloknak, amikor olyan gondtalanul ültem ott.

Nyár volt. Danival. Este 8-ra lejött, elmentünk táncolni. Ő egy olyan ember, aki mellett úgy érzed, bármit megtehetsz. Megpöckölheted a kidobók orrát. Megcsókolhatsz egy idegent. Táncolhatsz az asztalon. Mert csak a kettőtök barátsága számít. Talán nem is a barátság a legjobb szó. Hiszen táncoltunk már úgy, mint akik hírből sem barátok.

Éjfél körül lassan, de biztosan a pizza hajóra vonultunk. Vodka, bor... hajnali hepajkodás. Nézni az embereket, ringatózni a Tiszán és elmerülni az esti fényekben.

A hajnal már az erkélyen ért minket. Ez mindig azután volt, hogy végigsétáltunk a Zagyva mellett. Ismered biztos azt a jó párás nyáréji levegőt, mikor vízparton vagy. Mélyen beszívtuk, és ontottuk a hülyeséget egymásba karolva, viccelődve. A hajnali erkélyjelenet egy teával vagy kávéval a kedvencem volt. Csípte a szemem a szürkület. Elkezdtek felébredni a madarak. Mi pedig egymás vállára dőlve vártuk a napot, az első sugarát. Attól átmelegedtünk, és mikor már gyöngyözött a homlokunk a fáradtságtól, elaludtunk. Annál az alvásnál nincs jobb... nem érzed a tested, csak hirtelen lehúz a mély. A szemhéjad elnehezül, és csíp, amikor először becsukod. Ismerős?